diary...

Persze az teny hogy ha bevesszuk B-t, akkor az, aki meg akar fosztani Btol, egyszeruen nem szerethet. Most az az erzes van bennem, hogy nem ha valaki annyira szeret, h attol mar meghatodom, akkor teljesitenem kell automatikusan minden elvarasat. pl. arra vonatkozoan, h A-nak meg kell bocsatani. mert szenved. nyomas van rajtam a tobbiek felol. onallonak lenni felek?

teljesen megsemmisülve érzem magam. teljesen. pont úgy, mint elsőben év elején/közepén/végén. a tananyag kurvára nem érdekel, nem okoz örömet iskolába járni sem, halál unalmasak az órák, unatkozom közben. tök idegen az egész, a tananyag nem érdekel, és én iskola nélkül nem is vagyok ember. ha halál unalmas, akkor mindig kénytelen vagyok azzal szembesülni, hogy nincs életem, és hogy tulajdonképpen csak egyedül tengek-lengek a világban.

igazából minden talajt elvesztettem a lábam alól, és ugyanott tartok, mint 3 éve. az eddigi bratyizás a tanárokkal mintha véget ért volna, meg a támogató légkör is, aztán újra ott tartok, hogy ha nem ölel fel az egyetem, akkor nem vagyok senki, nem tartozom senkihez, kurvára nem áll semmiből az életem.

nincs is, ami fontos. csak utálom magam, meg azt érzem, hogy kurvára felesleges vagyok egy csomó olyan ember között, akiknek van normális élete, meg barátai meg minden, és köztük nagyon egyedül érzem magam. nagyon egyedül. engem nem érdekel semmi, igazából érdektelen vagyok az élet dolgai iránt, csak vegetálok ott a többiek között, de közben rettegek is nagyon, és megalázónak érzem, hogy mennyire egy üres életű, unalmas valaki is vagyok valójában.

nem is érdekel semmi, csak hogy bárcsak lenne egy pótanyám. de annyira a pofámba nyomja az egész helyzet, hogy nincs, egyedül vagy, "üres vagy, nincs erőd ahhoz, hogy bármi olyan emberi kapcsolatot létrehozz, ami ebből kimozdít. emiatt passzív vagy, és végignézheted, ahogy elmennek melletted az emberek"

meg az az igazság, hogy a hiányérzetem pótlására úgyse fog senki jelentkezni. az túl sok."átlagos" emberi kapcsolatok meg egyszerűen nem kellenek, üresnek érzem magam az emberek társaságában is, és semmi konstruktívra nem vagyok képes. örülni sem tudok semminek.

a szívem majdnem megszakadt, amikor megláttam ma erdélyit. a legszívesebben odarohantam volna és a nyakába ugrottam volna. közben meg akkora marha nagy távolság van közöttünk. visszacsúsztunk abba a helyzetbe, hogy nem is ismer, meg hogy tök jól elvan a másik ezer diákkal, aki körülveszi, és hogy kb. semmi közünk nincs is egymáshoz.

én, mint egy kis hülye úgy vártam, hogy majd összetalálkozunk, és milyen jó lesz, mindenképpen melegen üdvözöljük egymást, erre meg rá kellett döbbennem, hogy annyira de annyira távol van, annyira nincs helye semmi ilyesminek. furcsa érzés volt, hogy tök jól megvan nélkülem is, abban a helyzetben egyszerűen nem is léteztem. "békén kell hagyni." "hogy a fenébe jövök én egyáltalán ahhoz, hogy odamenjek hozzá?", "ha ezt tudná, gyűlölne. ha csak közelítenék felé, gyűlölne. egy dolog maradt: úgy tenni, mintha ott se lenne.", "úgy érzem, mintha mindenki arra lenne kihegyezve, hogy odamegyek-e, és akkor azonnal támadásba lendüljenek-e és levakarjanak, meg tudassák, hogy húzzak a francba Erdélyitől". Mindenképpen negatív következménye lenne, ha kapcsolatba kerülnék vele. a távolságtartása nem lenne elég, mindig csak több és több kellene belőle, akármennyire bántana is.

hagyjuk. erdélyi azt mondta, hogy a zongorat.nő csak egy shit esettanulmány. végül is.

egyébként nagyon cuki az erdélyi. csütörtök este egy óráig mászkáltunk a media marktban, (amit ő dmnek hív, mint minden mást, ahol vásárolni lehet), és művészi dvd-kre vadásztunk. nem nagy sikerrel, de 5 dvd-t így is összeszedtünk, bár ebből kettő bridget jones. 

most leírnék mindent, de attól félek, hogy valaki elolvassa, pedig 8 hónapja egy látogatóm sincs. előtte is csak 1 valaki tévedt erre véletlenül.  

sikerült konzultálnunk, ami megnyugtató, bár nem vagyok 100% biztos benne, hogy nem néz hülyének. de végül is megértett. nagyon jó arc, mert kiderült, hogy velem csak babázni lehet, de attól még küldött el e fenébe. kicsit tényleg úgy éreztem, hogy az anyukámmal mászkálok. de igazából úgy, mint az ádám almáinak a végén ádám. mindenki ki van akadva az erdélyire, mert válogat, semmi nem jó neki, beszól, stb, én meg csak állok mellette, hogy "neki van igaza, sztem jobb, ha nem mondtok neki ellent, adjátok fel".

büntetőtrack, nagymesterek, inasok, szimpatizánsok. én is performanszolni akarok, más már nem maradt.

eredetileg csak azt akartam leírni, hogy mennyire helyretett ez az isabelle huppert-életérzés. csak néhány filmrészletét láttam a youtube-on, de nagyon ott van. kevés dologra vagyok mostanában fogékony, de erre egész biztosan.

amúgy: pillangószárnyat akarok a hátamra.

egyébként mi lesz, ha megnéztem az összes huppert-filmet?

szal. inspirálnak a közepesen szellemesen megírt blogok. f esetében sok a sallang bennük, és arra mennek ki, hogy megmutassák az írójuk zsenialitását. emiatt erőltetettek. az ember a mondat egyik fele után már tudja, hogy mi jön a másik felén, mert tisztában van a humorosság alapvető receptjével. és érzi, hogy sokkal humorosabb lett volna, ha nem használ valami direkt ironikus kifejezést, hanem csak leírja, ami van. valószínűleg nem teljesen belőle jönnek ezek a dolgok, de visszatükröződni, azt nagyon akar.

engem ez nem fenyeget mostanában. aki híve a tartalomelemzésnek, az jöjjön. nem vagyok letisztult, de minimálstílusra törekszem.

valami direkt humoros: szleng.blog.hu -->  a nyugdíjast úgy mondják szlengül, hogy nyugger. <nyerít>.

mint az EBK.

jól megmondtam, hogy a ferenc buta és szarul ír.

amúgy a ferenc az tényleg csak tükörlányokban utazik. akik megsimogatják a fejét.

én bezzeg nina hagent hallgatok és egyéniség vagyok.

már annyit írtam , hogy esélytelen visszaolvasni. már csak valakinek el kéne mondani, lehet hoigy akkor még gyógyhatású is lenne. ó.c.e.f.k.ö.r.ö.t blogját olvasgatom, mindig inspirál. nem írok ki rendesen, mert ha vki így rátalál a google-ben elsüllyedek. ciki lenne. 

inspirál, mert valahogy ott van benne az hogy meg akarja mutatni magát. ezért nem jött vele össze semmi. még egy nárcisz, üdv a klubban, csak tükörnek kellettem, egy ideig erőlködtem, hogy "elfogadlak ám, mint rogers", de tök felesleges volt, nem arra kellettem volna.

napok óta nem kelek ki az ágyból du 4 előtt, napi 1* eszek, az a lényeg, hogy ez am szerint rendben van. katasztrófa lesz kilépni a külvilágba, ilyenkor mindenki programoktól eltelten tér vissza. azt hiszem, végképp felbomlottak az iker-helyzeteim, vagyis átalakultak, mert ref közeg nélkül nem megy az ilyesmi. találtam másik ikert magamnak, aki kevésbé vonzó, és ezért távolabb van. 

lux elvira zseniális. a pasikban ott egy marha nagy szexuális libidó, aztán kész. a nő dolga, hogy ezt kiszolgálja, kanalizálja, adott esetben családalapítás felé terelgesse. a pasit nevelni kell, mint a szobanövényt, meg ilyenek, a lelki élet az a mindenkori pótanyák reszortja. akkor erre nekem mi szükségem van? egy okot tudok: mindenki pasizik, ezért nekem nem marad senki, aki eljöjjön velem programokra. úgyhogy muszáj nekem is pasit találni, mert addig úgyse történik velem semmi. "perszephoné". de ahhoz nem vagyok elég jó nő, hogy jó pasit találjak. unalmas vagyok, és az unalmasakat vonzom be, meg azokat, akik még adorjánok se. amit a többi kínál az nem kell. olyan kell, aki mellett fejlődhetek, nem olyan, akinek csorog a nyála, hogy de extrém lány vagy, nem semmi.

ez nem így van.

nem vagyok önmagam, úgyhogy hiába is erőlködöm. a saját családomban tudomást se vesznek rólam, ki vagyok szolgáltatva, szarul vagyok. miért lenne bármiben előrelépés. nincs meg a biztonság, folyamatos kudarcok jönnek, a saját szemem láttára rohannak el mellettem a számomra fontos dolgok. nincs miben megkapaszkodni, félek, legszívesebben zokognék, halálra vagyok rémülve, mert ilyen állapotban eleve kudarcra ítélt bármibe is belekezdeni. igazából arról szól az egész történet, hogy egyedül maradtam, nem tudom, hogy mit kell csinálnom, félek, ugyanakkor kurva nagy tétje van az egész dolognak, és nagyon meg kéne mutatni, hogy mit tudok. de hol? a légüres térben? senki nem segít rajtam.

annyi maradt, hogy erdélyivel megpróbálom megosztani ezeket a dolgokat. ha kíváncsi lesz, akkor nem lesz nehéz. ha nem, akkor nem tudom, hogy fogom átnyomni rajta. muszáj tudnia ezekről a dolgokról. egyszer ki kell jönnie a lépésnek. elásnám magam, ha tehetném.

nem látok semmi lehetőséget arra, hogy jobb lesz a helyzetem. úgyis megtiltják, ami  a továbblépéshez kellene. ez az egyik. a másik meg, hogy nincs hova mennem biztonsáért. igazából meg van tiltva, hogy menedzselhessem magam, hogy igénybe vegyem a családomat a saját sikerem érdekében. érzelmi hátteret se kapok tőlük, nem segítenek semmiben. az együtt töltött idő is azért szar, mert az egész arról szól, hogy kiszolgáljuk anyám neurotikus igényeit, meg körbeugráljuk, meg minden róla szóljon.

úgyis kimaradok mindenből, nem figyel rám senki, stb. ha épp lenne egy lehetőség, akkor meg túl nagy célokat tűzök ki, a szokásos kudarckerülés, és mindenki együttérzően néz, hogy most mi a franc van.

ugyanakkor persze egyedül vagyok, mint palkó karácsony este az autópályán. a változás lehetősége nincs benne a dologban, de egyre többen sajnálnak. nem fogok már sehová sem tartozni. elvagyok bárkivel, csak a rohadt karácsony el ne jöjjön. vagy a nyár. persze, lehet, hogy idén jobb lesz majd, mert végre megint belevágtam egyedül valamibe. artemis strikes back. 

akadályoztatva érzem magam folyamatosan, hogy bármibe is belekezdjek. otthonról csak negatív ingerek jönnek, itt meg minden marha unalmas. keresek valami sorozatot.

a m ... hát jól csinálja, amit csinál, de ha elvesztem a süllyesztőben, akkor majd nézhet(ünk)

minden szar.

egzisztenciális válság. tényleg megint megpróbálnak berohasztani a koliba? jah, hát ha az embert senki más nem támogatja, akkor végül is nem is lehetetlen...

welcome to február

olvasgatom volt boy évf társaim blogját, kúúrvagyenge, ez megnyugtat. e i mami visszaírt, hogy nem tudok tartalomelemezni, hát nem is baszki, miért nem jöttél rá hamarabb. akkor minek csináljak interjút.

melindáról találtam performanszolós videókat, jó neki, irigylem. ezzel nem sokan lehetnek így.

mindenkinek jó, csak nekem nem, már megszoktam.

nem tudom elválasztani egymástól a kiszolgáltatottságot/függést, meg azt, hogy öreg, akkor egyedül vagyok,

jah, és a kedvencem az, hogy ilyenkor megvádolnak azzal, hogy érzéketlen vagyok. szóval azzal senki nem törődik, hogy én, mint ember, én, mint személy ezt hogy élem át. mások lazán lerázzák az élősködőket, nálam meg megakadnak, mert valahogy máshogy csinálom. másokról vagy lekopnak, vagy rátapadnak, aztán ennyi. valahogy a külvilágnak nem magától értetődő az, hogy én megvédem magam. számon is kérik rajtam, meg hibáztatnak is érte, pont anyámtól hallgattam végig a kiselőadását, hogy mekkora lelki fogyatékosság ez. ilyenkor még el is hiszem.

tényleg bűntudatom van emiatt, meg azt érzem, hogy nincs jogom így megvédeni magam. akkor sehogy? meg azt is érzem, hogy jogosan kérik rajtam számon mások, hogy milyen vagyok. össz tudok ilyenkor zavarodni rendesen. ilyenkor persze célravezető lehet elmagyarázni a másiknak, hogy figyelj, én nem érzek bűntudatot, mert ez meg ez meg ez.

és ilyenkor folyamatosan a másikra kell figyelni, hogy mikor esik nekem, és kezd el hibáztatni ezekért a dolgokért. ezek a dolgok nem maguktól értetődőek?ki kell őket mondani minden áron?

érzem, hogy van bennem egy üresség, amit egyedül sem pótolok ki, a másik jelenléte meg végképp elveszi az esélyt, hogy úgy éljek, hogy az ne uralja az életemet. eleve van egy gond, és akkor a másik csak a ráadás.  ahogy onnantól kezdve neki kell megfeleni, meg leköti az energiáimat. és akkor végképp nem marad időm magamra, a magam dolga után menni. akkor már végképp nem lehet. előtte sem lehetett, de akkor a másik valahogy végképp le fogja kötni az energiáimat, és elveszi az időmet a konstruktivitástól.

a másik távoltartása nagy probléma. együtt létezni, de mégis két külön emberként. nekem nem lehet a másik mellett privát életem. az úgy nem működik. nem tűri el egyszerűen. és én vagyok a rossz. szóval ez a vicces .mint egy gyerek hisztizve rohan utánam. nincs jogom azt csinálni, hogy öreg, a saját dolgommal foglalkozom, tartsd távol magad most. mert nem vagyok érted felelős. nem vagyunk egymáshoz kötve.

annyi biztos, hogy a másik akar valamit tőlem. (ez most itt tisztára tudományos elemzés-fíling) szétszedem a helyzetet. juhú.

akar valamit tőlem. erre az én válaszom: megijedek, mert nem úgy akarja, ahogy nekem tetszik. hiába látszólag rólam szól a dolog, engem kérdezget. nem tetszik a mód, ahogy közelít hozzám. de ebben nem tudom magam beletenni: "figyelj nem tetszik a mód, ahogy közelítesz hozzám". ezt nem tudom felvállalni.

nem tudom felvállalni, hogy ez meg ez nem tetszik, emiatt nem adom bele magam ebbe a helyzetbe. kiszolgáltatottság? ilyesmit is megélek, de nem engedem magam hozzáférni.

meg ez a mentegetőzés is jelen van. elmagyarázom, hogy miért nem engedem meg, hogy valaki használjon. bűntudat: "neked eleve nem kellene létezned, csak annyi a dolgod hogy kiegészíts engem" "te csak annyi vagy." ha valakitől függök, akkor csinálhat ilyesmit, nyilván, de ha nem, akkor meg miért kellene? tett ő értem valamit, ami miatt nekem ezt viszonoznom kellene?

mindig felmerül a kérdés: "de marha. de hülye. de éretlen. mit tegyek, hogy megértessem vele magam?" hű, de gyakori kérdés. de nem a hierarchia sajátossága, hogy aki éretlenebb, az van alul?

meg olyan is van bennem, hogy nem küldhetem el a picsába, csak azért mert zavar. meg mert hülye, és éretlen, és nem érti. kinek a nevelését vettem már így a hátamra? mert kb. pasikkal is ez van. kiért kell beáldoznom magam? ez az elsődleges érzelem, ami ilyenkor előjön. persze, ez is anyám dumája: akármilyen seggarcú valaki, nee kritizáld, hanem akarjál barátkozni. ez teljesen otthonról jön: az, hogy valaki hülye, otromba, akadályoz, nem kifogás arra, hogy megmondjuk neki, hogy húzzon el a kurva anyjába, mert nem vagyunk máltai szeretetszolgálat, meg lábtörlő se. 

ebben soha nem kaptam segítséget, nincs meg bennem az az érzés, hogy meg tudom védeni magam, hogy saját magamat fejleszthetem, meg érdemes foglalkozni magammal, mert a kis világomba bárki bármikor betörhet, és szétrombolhatja azt, amit eddig felépítettem. nincs, aki megvédjen, nincs énerőm, nincs semmiféle védett hely. ha van valami hülye, aki használni akar, azt nekem be kell engednem. itt ülök a gép előtt, és ugyanezt érzem: ha rám nyitnak, akkor nem védhetem meg magam, csak mindenre kiterjedő passzivitással. ez az az érzés, hoyg úgyis megakadályoznának a mozgásban, vagy bekorlátoznák, ezért lefekszem mozdulatlanul a földre, és úgy teszek, mint aki meghalt. így nem tudnak használni sem.

"ha jön a másik, gyorsan összerombolom, amit építettem, még mielőtt ő rombolja össze. és elteszem szebb napokra. csak ő ne lássa. áh. ha a gyerekjáték metaforánál maradunk, akkor azért jön oda a másik, hogy átépítse. én meg nem tudom megakadályozni, hogy odajöjjön, és kedve szerint alakítson át mindent."

és valahol a gyengeségem is szégyen. hogy nekem nincs kihez kötődni, és hogy az az egy maradt, hogy ilyenkor saját magamat is leromboljam, nah, ez egy kleini eszmefuttatás megint.

igazából valahogy az is tök nagy bűntudatot okoz, hogy ilyenkor haragszom a másikra, és kimutatom a haragomat. az információközlés tűnik egyszerűbbnek. egy ideig.

de azt meg nem tartják tiszteletben. akkor támad ötödmagával, mutatva, hogy kurvára nem érdekli, hogy én milyen információt közlök. van egy-két dolog, amiben nem merem felvenni a kesztyűt, és ezért nem válalo  fel magam nyíltan.

mert mim lesz ha a másik rám süti, hogy igazságtalan vagyok. meg ha a nagytöbbség rám süti, hogy igazságtalan vagyok. ha 50 helyről visszajelzik, hogy igenis, te csak egy kiegészítő ember vagy? ilyenkor ingoványossá válik a talaj. mert nem bírom elviselni, hogy engem tesznek meg gonosznak. nekem kell felvenni a gonosz szerepét. rám erőltetik. meg a bűnbakét, meg azét, aki túlment a határon, a játékszabályokon. ki állapította meg őket? azzal, hogy megvédem magam, lelépek a sakktábláról?

meg magamra veszem a felelősséget. inkább kerülöm a szemkontaktust is, nem merek kiállni magamért. érzem, hogy néznek, meg érzem, hogy nekem a másik irányában kell feltétlenül megnyilvánulnom, nem lehetek a magam dolgával elfoglalva. amihez a másiknak nincs semmi köze. nekem reagálnom kell a másik jelenlétére, azt várja el. nem merek 100%-ban egy eglszkéntjelen lenni a másik mellett, egy egész ÉN-ként. Mert akkor elkezd tapadni.

ezt képtelen vagyok így megmondani. tök úgy gondolom, hogy az énéletemhez nincs fűnek-fának köze. a másik pedig ezt elvárná. és én erre mit mondjak, amikor a normális szavak már nem elegek? 

a másik ilyenkor személyeskedik, meg zsarol, hogy biztos miatta nem. biztos úgy van. nekem meg nehezemre esik neki elmondani, hogy öreg, ezért meg ezért nem vagy alkalmas, meg mégis mondd már meg, mit teszel te azért, hogy én haverkodjak, meg közeledjek. 

ezáltal tényleg segítek magamon? azt teszem, amit szeretném, hogy velem tegyenek...írja a Biblia is. de biztos nem így. bűntudat a háttérben? valamit így akarok jóvátenni? talán a haragot, amiért használnak? reakcióképzés, whatever...

sajnálom a másikat, ezért hagyom, hogy bántson. előfeltevésem ilyenkor, hogy én már előzőleg bántottam őt? igen, amikor már ilyen kihasználó módon áll hozzám, az az érzésem, hogy szegény elvették az önbecsülését. és hogy nekem módomban állna visszaadni neki. valóban módomban állna? valóban képes vagyok rá?

erre a terapeuták képesek, indulatáttétellel, mondjuk, meg kurva sok pénzért. szóval a másik projektív identifikációs módszere... én veszem fel a kesztyűt?

és ha elkezdek beszélni, hogy ugyan szálljon már le rólam? végképp gonosz vagyok. gonosz módon megsemmisítem, beolvasok neki, mint a rosszindulatú lányok a tévében, akik direkt akadályozni akarják a főszereplőt. nincs rá indítékuk, vagy kidolgozott karakterük, annyi a szerepük, hogy vegytisztán annak az ellentétét csinálják, ami a főszereplőnek jó. utána meg elbuktatják őket, aztán ennyi. de az egésznek nincs semmi dinamikája, tök irracionális.  

önvédelem...

miért van az, hogy amikor valaki be akar törni a személyes szférámba, akkor azt észlelem, hogy jogosulatlanul "használ", és olyan az egész, mintha anyám beszélne bennem, és magyarázná, hogy most közeledni aka, és azért erőlködik. és én meg hagyom. eddig jutok.

pedig a maga módján kihasznál, meg azt akarja, hogy adjam ki magam, hogy neki ne kelljen. csak nekem egyből leesik ez az ilyen primitív módszer, de arra is be vagyok tanítva nagyon szépen, hogy ezt nem szabad észrevenni.

úúúh, meg ilyenkor mennyire működnek az ember projekciói. hogy "közeledni akar, csak nem tud", meg hogy "tehetetlen, úgyhogy ilyekor hagyni kell, nem pedig elutasítani, mint ahogy engem el szoktak utasítani. ilyenkor azt teszem a másikkal, amit szeretném, hogy velem is tegyenek, meg ilyenkor igazából mintha magamnak adnék egy esélyt.

ez egy kapocs a másik emberrel, arra játszik a másik, hogy előhívja ezt a képet, aztán pedig arra hivatkozzon, majd továbbálljon, te ott ülsz a seggeden továbbra is, átverve, és bánt, hogy a te helyzeted igazából semmit nem javult. és az egész csak arra szolgál, hogy ne legyél egész ember, hanem folyamatosan annak tudatában élj, hogy ott a másik ember. és ne tegyél semmit magadért, hanem a másik legyen a meghatározó. hogy legyél a másikért, nem önmagadban, önállóan. "közlési, beszélgetési kényszer", vagy az, hogy az ember fél ,és passzív szótlanságba vonul. 

mert megértőnek kell lenni, hogy a másik hülye, meg gyerekes, meg azért akar használni, mert gyengébb. és óh, meg kéne sajnálni. és ilyenkor bennem az van, hogy kötelességem feláldozni magam a másikért, és nem nézhetem a saját érdekeimet, mert ez a szabály. és ha passzivitással elkerülöm a másikat, és nem kap semmit, akkor még neki áll feljebb, és joga van kioktatni, és üldözni, amiért megtagadom tőle a berne-i "simogatást". és bennem meg ott a félelem az emiatt kapott "büntetéstől", meg amiatt, hogy "rajtakaptak", hogy nem akarom megosztani a dolgaimat másokkal. "rajtakaptak", nah ez is a szégyen egy komponense. meg a legadaptívabb viselkedési módom is arra irányul, hogy gyere-gyere, nézd, én gyenge vagyok, elengedem egy határig, aztán meg "rajtakap", hogy igazából ellenállok, és passzívan hárítom az élősködési szándékát. 

a szégyen. ami elbújik minden történet mögött, a két szó közti űrben. megint a narratív identitással jövök.

az vagyok, ami a történetem. így van. az érzelmeim totál kimaradnak a történet meséléséből. pedig azokat is integrálni kell. megtanulni megosztani őket, szembenézni velük. a szégyen a legalattomosabb, mert akkor él, ha nem beszélnek róla.

szégyen, hogy le vagyok maradva, hogy kicsuknak az életből, hogy valami élet-pótlékot kell csinálnom, hogy eszköztelen vagyok, és hogy rám néznek, és beraknak az irigykedős csoportba. hogy kimegyek a külvilágba, akkor egyedül hagynak, és senkit nem érdekel, hogy nem érzem jól magam, hogy nem boldogulok, az se, hogy magamhoz hasonló emberek közé szeretnék tartozni, hogy érdekelnek dolgok, amikhez egyszerűen nem tudok hozzájutni.

szégyen, hogy kis-felnőttet csináltak belőlem, ugyanakkor meg elveszik tőlem az életet, mert csak arra vagyok jó, hogy élősködjenek rajtam. soha nem fogadott el senki úgy, ahogy igazából vagyok, okosnak kell lennem, és jól kell látnom a helyzeteket, ezért tisztelnek az emberek, de nem vesznek rólam tudomást, mint másik emberről. kis-felnőtt vagyok, aki soha nem élhetett az érzelmeinek megfelelően, ugyanakkor meg senkiből nem vált ki sajnálatot, vagy együttérzést, mert olyan nyomorék kis éretlen, csak sajnáltatja magát. az a kis szenvedés nem árt senkinek, mondják. úgyis olyan kis üres. legalább szenvedjen. emberként meg egyáltalán nem becsülik meg, nincs senkiben annyi, hogy lehajoljon hozzá.

jah, hát anyám úgy vet el emberként, ahogy az elő van írva. nem számított soha az emberi oldalam. Deniában, meg Mary Ann-nél igen. mi van mindamögött, ami a rád erőltetett "életstílus" része meg hatása. a kető totál különbözik. és én hol vagyok? jah, és azt hogy lehet megvédeni?  

"használnak" ez a kulcsszó? sajnso hagyom, semmi kétség.

irigykedem. kleini és hétköznapi értelemben egyaránt. á. ez a kisbetűvel írás, ez trendi, meg idegesítő is. a koliban a körímélben szokott az lenni, hogy a magukat okosnak hívő, demagóg, kioktató ref. dumával előjövő önjelölt próféták lenyomnak olyan szpícseket, hogy az ember zsebében kinyílik a bicska, utána meg aláírják a nevüket kisbetűvel, mint Urunk méltatlan bár de hűséges szolgája whatever.

rájuk nem irigykedem. még. viszont másra igen. pl akinek van anyukája, meg aki igazán lánynak érzi magát, meg aki felszabadult, meg legalább annyi identitása van, hogy "picsa vagyok". az ilyenek közt is rosszul érzem magam, mert attól félek, hogy az egész környezet olyan lesz, mint ők, engem meg majd nem is fognak észrevenni se. és marhára mérges vagyok, amiért nem lehetett egy csomó ideig önbizalmam, mert pl. úgy éreztem, hogy nem vagyok jól felöltözve, kényelmetlenül érzetem magam, mert nem úgy intéztem az életemet, ahogy szerettem volna. meg a bulik is kimaradtak, meg a közösségi élmény, meg minden ilyen szar.

meg nem igaz, hogy az okos nőnek van fölénye van. még vizsgán se. odabasszák neki a narratív identitást, hogy te olyan okos vagy, hogy te biztos el tudod mondani, másnak eddig nem sikerült. aztán ha nekem se, akkor szívás. az életben meg főleg nem. kapott némi észt a kompenzáláshoz, de igazából nincs élete. igazából kisebbségi érzése van, mert látja a másikat, hogy jól néz ki, meg éli az életét boldogan, meg van önbecsülése, meg szereti az életet, meg örül az itt és mostnak.

az okos lány (meg akár mint "okos lány-komplexus") meg pontosan érzi, hogy mennyire nem él, meg hogy nem tud mit mondani, ha az a másik odakerül mellé, mert minden olyasmiben benne van, amit mások csak irigyelnek. nekem is nagyon tetszenének azok a zenék, bulik, fesztiválok, programok, stb., de hát a kutya se hívott el soha sehová, mert nem voltam elég jó csaj, igaz, hogy önhibámon kívül, de az annyi különbség, hogy nem én csesztem el az életemet, hanem végignéztem, hogy elcsesződik, mert belőlem mindent ki lehetett zsarolni. kimaradok általában a dolgokból, meg nem is hallok róluk. egyszerűen el vagyok zárva mindentől, és nincs információforrás. ha valami kell, keressem meg magamnak, aztán menjek oda egyedül, a kutyát nem érdekli. 

de végig ott marad az érzés, hogy az ember még arra sem méltó, hogy odafigyeljenek rá. nincs, aki törődjön veled, ezért kell mindent magadnak megcsinálnod, meg előteremtened. ha nem csinálod, akkor meg harmadvonalú ember vagy, akinek minden oka megvan arra, hogy szégyellje magát. csak nézi irigykedve a többieket, és fogalma sincs, hogy ők hogyan csinálják. sak szorong, meg fél, meg érzi, hogy valami kimaradt, és nem is jár neki. nem történik vele semmi, ő csak egy félember.

és a pasik is látványosan érdektelenek, és igazából racionalizálni a legkönnyebb, hogy "nem érdemel meg", meg hogy "hát akkor erről ennyit, túl sok vagyok". ha túl sok lennék, akkor én ráznám le, valami mégsincs rendjén. énerő kérdése?? (hagynak elég vonzónak lenni?) tényleg, a szocializáción sok múlik. az ember önbecsülése ott kezdődik. (nem szabad boldognak lenni?) ha otthon sem veszik az embert emberszámba, akkor mije alakuljon ki  és hogy?

ismerkedünk-ismerkedünk a világgal, de a nagy visszaesés mindig a karácsony meg a nyár. amikor kiderül, hogy ari vagy a hétköznapokban, jó veled húzni az igát, de ha ünnepelni kell, akkor menj a francba. arra megvannak a közeli embereim. amikor az egész világnak programjai vannak, akkor marad az ember igazából egyedül. szakadjatok kis csoportokra, és ünnepeljetek. ez a halálom. ettől mindig is féltem. de szar érzés.pl gimi. odacsődítik az egész osztályt az erdő szélére, aztán kezdjetek magatokkal valamit. aztán mindenki elvonul a kis társaságával, és az ember hiába megy oda, észre sem veszik. nem hiányzik sehová, ahol meg befogadják, ott is az van, hogy inkább egyedül marad az ember mert kurva unalmas, és csak az a szerepe, hogy irigykedjen. és a barom "rest of" csoport ezt boldogan vállalja. inkább maradtam egyedül.

ezt racionálisan csodálatosan körbeírtam. szokás szerint a szégyen maradt ki.

irigykedem. kleini és hétköznapi értelemben egyaránt. á. ez a kisbetűvel írás, ez trendi, meg idegesítő is. a koliban a körímélben szokott az lenni, hogy a magukat okosnak hívő, demagóg, kioktató ref. dumával előjövő önjelölt próféták lenyomnak olyan szpícseket, hogy az ember zsebében kinyílik a bicska, utána meg aláírják a nevüket kisbetűvel, mint Urunk méltatlan ámde alázatos szolgája whatever.

rájuk nem irigykedem. még. viszont másra igen. pl akinek van anyukája, meg aki igazán lánynak érzi magát, meg aki felszabadult, meg legalább annyi identitása van, hogy "picsa vagyok". az ilyenek közt is rosszul érzem magam, mert attól félek, hogy az egész környezet olyan lesz, mint ők, engem meg majd nem is fognak észrevenni se. és marhára mérges vagyok, amiért nem lehetett egy csomó ideig önbizalmam, mert pl. úgy éreztem, hogy nem vagyok jól felöltözve, kényelmetlenül érzetem magam, mert nem úgy intéztem az életemet, ahogy szerettem volna. meg a bulik is kimaradtak, meg a közösségi élmény, meg minden ilyen szar.

meg nem igaz, hogy az okos nőnek van fölénye van. még vizsgán se. odabasszák neki a narratív identitást, hogy te olyan okos vagy, hogy te biztos el tudod mondani, másnak eddig nem sikerült. aztán ha nekem se, akkor szívás. az életben meg főleg nem. kapott némi észt a kompenzáláshoz, de igazából nincs élete. igazából kisebbségi érzése van, mert látja a másikat, hogy jól néz ki, meg éli az életét boldogan, meg van önbecsülése, meg szereti az életet, meg örül az itt és mostnak.

az okos lány (meg akár mint "okos lány-komplexus") meg pontosan érzi, hogy mennyire nem él, meg hogy nem tud mit mondani, ha az a másik odakerül mellé, mert minden olyasmiben benne van, amit mások csak irigyelnek. nekem is nagyon tetszenének azok a zenék, bulik, fesztiválok, programok, stb., de hát a kutya se hívott el soha sehová, mert nem voltam elég jó csaj, igaz, hogy önhibámon kívül, de az annyi különbség, hogy nem én csesztem el az életemet, hanem végignéztem, hogy elcsesződik, mert belőlem mindent ki lehetett zsarolni. kimaradok általában a dolgokból, meg nem is hallok róluk. egyszerűen el vagyok zárva mindentől, és nincs információforrás. ha valami kell, keressem meg magamnak, aztán menjek oda egyedül, a kutyát nem érdekli. 

de végig ott marad az érzés, hogy az ember még arra sem méltó, hogy odafigyeljenek rá. nincs, aki törődjön veled, ezért kell mindent magadnak megcsinálnod, meg előteremtened. ha nem csinálod, akkor meg harmadvonalú ember vagy, akinek minden oka megvan arra, hogy szégyellje magát. csak nézi irigykedve a többieket, és fogalma sincs, hogy ők hogyan csinálják. sak szorong, meg fél, meg érzi, hogy valami kimaradt, és nem is jár neki. nem történik vele semmi, ő csak egy félember.

és a pasik is látványosan érdektelenek, és igazából racionalizálni a legkönnyebb, hogy "nem érdemel meg", meg hogy "hát akkor erről ennyit, túl sok vagyok". ha túl sok lennék, akkor én ráznám le, valami mégsincs rendjén. énerő kérdése?? (hagynak elég vonzónak lenni?) tényleg, a szocializáción sok múlik. az ember önbecsülése ott kezdődik. (nem szabad boldognak lenni?) ha otthon sem veszik az embert emberszámba, akkor mije alakuljon ki  és hogy?

ismerkedünk-ismerkedünk a világgal, de a nagy visszaesés mindig a karácsony meg a nyár. amikor kiderül, hogy ari vagy a hétköznapokban, jó veled húzni az igát, de ha ünnepelni kell, akkor menj a francba. arra megvannak a közeli embereim. amikor az egész világnak programjai vannak, akkor marad az ember igazából egyedül. szakadjatok kis csoportokra, és ünnepeljetek. ez a halálom. ettől mindig is féltem. de szar érzés.pl gimi. odacsődítik az egész osztályt az erdő szélére, aztán kezdjetek magatokkal valamit. aztán mindenki elvonul a kis társaságával, és az ember hiába megy oda, észre sem veszik. nem hiányzik sehová, ahol meg befogadják, ott is az van, hogy inkább egyedül marad az ember mert kurva unalmas, és csak az a szerepe, hogy irigykedjen. és a barom "rest of" csoport ezt boldogan vállalja. inkább maradtam egyedül.

ezt racionálisan csodálatosan körbeírtam. szokás szerint a szégyen maradt ki.

mondjuk azzal a tudattal, hogy igazán úgyse kell az a belső kép, ami bennem van, meg az, ami az elmúlt évek során lett belőlem senkinek...

csak a tömény cinizmus maradt, így megy ez. 2009. 01.18-as coping strategy: akkor elmegyek dolgozni, legalább olyasmivel megy a pénz, amiért fizetnek. csak egy eü kiskönyv....,

el is ment a kedvem a társas interakcióktól. csak mérgezem magam itt is.

világjáték: hol vannak a kerítések??? érdekes a tananyag: interakciós mintázatként vagyok csak értelmezhető, de akikkel interakcióban lehetek, azok lúzerek, akik meg szimpik, távol vannak, vagy csak átmenetiek.

itt rohadok, nem tökéletesen mindegy, hogy hány érdekes emberrel ismerkedtem meg a közelmúltban? azt érzem, hogy én az aberrált, unalmas, kényszeres, elkerülő, infantilis, műhappy, jópofizós, elfojtós, lúzer, öntudatlan emberek közé vagyok determinálva, ahol kurvára könnyű olyan színben feltűnni, mintha csak kihasználnám őket. valahogy mintha ezzel zsarolnának.

az a baj, hogy nem adom oda magam cserébe, hanem csak jó mérges vagyok, és megyek egyre lejjebb a leejtőn?

mindig akkor kezdek el blogolni, ha megnézek egyhuzamban 2 szex és new york évadot. stabil személyiség vagyok, jó tudni.

meg akármit is csinálok, a paranoid-schizoid pozíciót akkor is felváltja a depresszív. ezen dolgozunk. kurva jó. csak éppen minek.

mindenki el akarja hitetni, hogy minden milyen jó, eddig rossz volt, de most már jó. pedig ez egyáltalán nem így van. úgy érzem, mintha leálltam volna a fejlődésben. ha önállósodom, akkor gonosz vagyok, meg minden.

most meg iszonyúa instabil. nem merek az ellen se kiállni, ami egyfolytában rombol.

és előbb-utóbb megtörik az ember a nagy sajnálkozásban, hogy igen, óh szegény békés emberek boldogan élnék a kis életüket, ha én nem tűnnék fel állandóan a színen. és szétteszik a kezüket, hogy ez már így alakult, mostmár ezen nincs mit változtatni, lépjek ki, ők már semmit nem tehetnek jóvá. néha azért még használnak arra, hogy legyen valaki, aki meghallgatja őket.

és szégyen az is, hogy nem lépek tovább, hogy passzív vagyok, hogy minden azt tükrözi, hogy nincsenek meg az ideális feltételek, meg hogy kurva fárasztó mindezt hallgatni, mert csak rajtam múlik, nem valami külső erőtől kell itten a megváltást várni...

ugyanakkor meg volt egy külső erő, ami még az elején elbaszta, hogy akkor álljak a saját lábamra, és tegyek is valamit a túlélésért.és most is itt állok, jó kis program lesz februárban, de egyszerűen enm bírom felfogni, hogy hogy regrediálhatok ilyen szinten a birkákhoz. over and over again

és hiába írom ki magamból, "itt és most" jobban érzem magam, amúgy meg ha kimennék az utcára, elsüllyednék. nézném a happy csopitársakat, és megnyílna alattam a föld, meg se tudnék szólalni. ilyenkor félek, mert semennyi képesség nem maradt bennem arra, hogy bárki felé türelemmel köeledjek. többek között azért nem, mert érzem ezt a behatároltságot.

és mindig csak kívülrő érkeznek az instrukciók, hogy akkor alakítsál ki maganak valamit, meg rajtad múlik, meg ilyenek...áh, de hát ez is csak elkerülés...

és ilyenkor marhára zavar, ha még plusszban emberek is vannak körülöttem, akik nem annyira érdekesek...ilyenkor marhára elégedetlen tudok lenni. 

önérvényesítés nulla, azért kell ezta szerepet felvennem, hogy közben meg igazából egyre kevésbé legyek az. tulajdonképpen mindegy, hogy mellette, vagy ellene, a lényeg, hogy a szabadság meg a függetlenség ne legyen meg. 

az is bűntudatot kelt, hogy miért vagyok az emberekkel, ha igazából ki akarok állni a függetlenségemért, meg nem tudom tisztelni azt, amibe ők beletartoznak

és boldog újévet is.

csak azért ide, mert a naplófüzeteimet mindig elhányom  a p*csába. itt meg jó helyen lesz minden, 15 év múlva is rám talál ez alapján az ÁVH, ha akar. 

overfrustrated

a lányok abban a korban, ahol megrekedtem... a szerelembe szerelmesek (something preverbális?)

de szar, tárgyak jönnek-mennek

és szóba velem többé nem állók gyűlnek...

idegbeteg vagyok és mániás, és mindenkinek az agyára megyek a hiperaktivitásommal, meg azzal a homlokzattal, hogy ne aggódjatok, majd én megoldok mindent, ti kis hülyék.

kis hülyéknek úgyis mindegy, én meg kezdek kiakadni...

no AM, no Dé, no one else, és kezdem azt érezni, hogy ezek a rohadt emberi kapcsolatok mennyire behatároltak. Előre tudom, hogy ki meddig enged közel, kivel meddig jutok, megvannak a keretek, meg a kapacitás, aztán szorgalmi időszakban hajlamos vagyok minderről megfeledkezni, mert minden nap hétköznap úgyis.

úgyis úgyis

és még a bűntudat is, hogy kiállhatatlan vagyok, mikor olyan szépen leosztották, hogy nekem mennyi figyelem jár, és ezzel mindenki kurva boldogan megvan, kivéve engem. én kérek elnézést, hogy a folyamatos agresszív kitöréseimmel megzavarom az idillt.

nemsokára elválunk, és akkor mindenki megy vissza oda, ahonnan jött, én meg majd rájövök, hogy végképp nem maradt semmi, ami összekössön a maradék emberanyaggal, mert megszűnik a támogató közeg, és egy idő után már kurvára nem lesz miről beszélni a legkitartóbbakkal sem.

ezt majd lerajzolom.