diary...

a szégyen. ami elbújik minden történet mögött, a két szó közti űrben. megint a narratív identitással jövök.

az vagyok, ami a történetem. így van. az érzelmeim totál kimaradnak a történet meséléséből. pedig azokat is integrálni kell. megtanulni megosztani őket, szembenézni velük. a szégyen a legalattomosabb, mert akkor él, ha nem beszélnek róla.

szégyen, hogy le vagyok maradva, hogy kicsuknak az életből, hogy valami élet-pótlékot kell csinálnom, hogy eszköztelen vagyok, és hogy rám néznek, és beraknak az irigykedős csoportba. hogy kimegyek a külvilágba, akkor egyedül hagynak, és senkit nem érdekel, hogy nem érzem jól magam, hogy nem boldogulok, az se, hogy magamhoz hasonló emberek közé szeretnék tartozni, hogy érdekelnek dolgok, amikhez egyszerűen nem tudok hozzájutni.

szégyen, hogy kis-felnőttet csináltak belőlem, ugyanakkor meg elveszik tőlem az életet, mert csak arra vagyok jó, hogy élősködjenek rajtam. soha nem fogadott el senki úgy, ahogy igazából vagyok, okosnak kell lennem, és jól kell látnom a helyzeteket, ezért tisztelnek az emberek, de nem vesznek rólam tudomást, mint másik emberről. kis-felnőtt vagyok, aki soha nem élhetett az érzelmeinek megfelelően, ugyanakkor meg senkiből nem vált ki sajnálatot, vagy együttérzést, mert olyan nyomorék kis éretlen, csak sajnáltatja magát. az a kis szenvedés nem árt senkinek, mondják. úgyis olyan kis üres. legalább szenvedjen. emberként meg egyáltalán nem becsülik meg, nincs senkiben annyi, hogy lehajoljon hozzá.

jah, hát anyám úgy vet el emberként, ahogy az elő van írva. nem számított soha az emberi oldalam. Deniában, meg Mary Ann-nél igen. mi van mindamögött, ami a rád erőltetett "életstílus" része meg hatása. a kető totál különbözik. és én hol vagyok? jah, és azt hogy lehet megvédeni?  

"használnak" ez a kulcsszó? sajnso hagyom, semmi kétség.